A csillárkészítő emlékei III.: Grünberger Tamás
Megjelent: www.breuerpress.com 2015. március 1.
Beszélgető: Breuer Péter
Mert mindig a kihívás számít!
Grünberger Tamás és fia
Grünberger Tamás és fia Grünberger Gábor
Most nem a boltban beszélgetünk, hanem az Uránia Filmszínházban, amelyik nemrégiben a világ legszebb mozija lett. Ám most megjelent a legújabb generáció is, a fia, aki még egyelőre a sporttal foglalkozik, hiszen vízilabdázik.
Sportolok valóban, balkezesen játszom, ami egészen ritka.
De édesapád is játszott valamikor.
Igen, bár ő még a régi stílusú vízilabdát játszotta, ő egészen keményen játszotta ezt a sportágat.
Mit szólsz édesapád csilláros karrierjéhez?
Nagyon tisztelem őt, főleg most, hogy bejöttem ide az Urániába. Körülnéztem és teljesen elcsodálkoztam azon, hogy mennyi munkát fektetett ebbe is bele.
Milyen érzés egy ilyen család harmadik generációjának lenni?
Én már megszoktam ezt, ebbe születtem, szinte mindennap az üzletben vagyok apával, az ő sikereit én is átélem egy kicsit. Például a Zeneakadémián, ahol én is segédkeztem neki.
Mondtad, hogy körülnéztél. De ha máshová mész, ahol még nem jártál és felfedezed édesapád munkáit, az milyen érzéssel tölt el?
Ilyenkor azt érzem, hogy ez a családi vállalkozás már milyen régóta megvan, hogy az egy családi remekmű, amiben több generáció is benne van.
Kit ismernek fel előbb az utcán, a sportoló gyereket, vagy a színésznő édesanyát?
Ez nem kérdés, természetesen édesanyámat, én maximum majd akkor kerülök ebbe a helyzetbe, ha már felnőtt szinten sportolok.
Mit tudsz édesapád fiatalkori előéletéről, amikor még a 70-es években minden lány vele akart megismerkedni?
Óóh, tudom, hogy nagy csajozós volt fiatalon.
Most akkor újból Grünberger Tamás és újból a csillárok. Az Uránia Filmszínházban a mór stílus uralkodik.
Igen, és ráadásul egy igen hosszú időszak telt el úgy, hogy minden úgy maradt, ahogy annak idején eltervezték. Én magam nagyon büszke vagyok arra, hogy a felújítási pályázatot annak idején megnyerhettem, azt utána tudtam meg, hogy az itteni lámpa, a nagyapám, nagybátyám, édesapám vezette műhelyben készült. A nagyterem csillárja az egyetlen olyan, ami a szecessziós világban újdonságot hozott. Négy lógó soron apró kis égők vannak, így a legtöbb fényt adja, hiszen nem csak a csillár adja a fényt, hanem ezek a sorok is. Amikor ezt a munkát készítettük, még nem tudtuk, hogy mi lesz ez, mozi, uszoda, vagy bármi más, hiszen 25 méter magasban dolgoztunk, alattunk a Duna vize, mert közben lent épült hozzá két kisebb terem is, miközben azon küszködtek, hogy ezt a folyást megakadályozzák. Bármennyire is hihetetlen, de a Duna meder itt folyik a környéken. Sikerült mindent befejezni és látni, hogy azóta is minden gyönyörűen működik itt, minden szépen világít. Csak az előtérben kell majd egy kis átalakítást végezni a csillároknál, hogy megfelelő szakítószilárdságot érjünk el. Azt hiszem valamilyen görgős rendszert építünk hozzá, hogy az oldalégők kiégése után lehessen gondosan cserélni azokat. De meg kell oldani ezt a problémát, így meg is oldom, mert mindig a kihívás számít! A legfontosabb a statika, mert minden csillárnál az a lényeg, hogy az úgy legyen feltéve, hogy azzal soha többet ne legyen gond. Az ember időnként izgul, hogy nem következik-e be valamilyen probléma. Bár hozzátartozik, hogy én az elkészülés után leírást adok át, hogyan üzemeljék a csillárt, ne forgassák, stb. Sokszor lehet hallani, hogy valahol leszakadnak a lámpák, de azok nem maguktól történnek, hanem mert rosszul üzemelték azokat. Pörgették, forgatták, amit ezeknél nem szabad megtenni.
