A fény szerelmese

A fény szerelmese

Megjelent: 168 óra Online - 2020. február 26.
Fotók: Marton Meresz

Büszke rá, hogy felmenői is Erzsébetváros adófizetői voltak
Szerző: Somfai Péter

Egyike az utolsó mohikánoknak. Csillárkészítő a szakmája, így tartják számon az ipartestületben, de aki fiatalon úgy döntene, hogy erre a mesterségre adja a fejét, azt sem tudná, hol kezdjen bele. Ha nem is mesterfokon, de meg kellene tanulnia a villanyszerelést, a fafaragást, a kovácsolást, a rézművességet, és az sem válna a kárára, ha kicsit belekóstolna az üvegfúvás tudományába meg a művészettörténetbe is. Grünberger Tamás mindebben otthon van. Talán nincs mindenről hivatalos papírja, de kitanulta az élet iskolájában és a családban, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődött ez a hivatás.

Aki a budapesti Nagymező utcában, az Operettszínház mellett sétál, nem tudja megállni, hogy ne horgonyozzon le – akár csak néhány percre is – a bolt kirakata előtt. A külföldieknek mintha gyökeret verne a lába, ilyet másutt Európában aligha találnak. A kis boltban csillár csillár mellett lóg, van közöttük sokkaros gyertyaégős, aranyozott, fafaragott lámpacsoda, bronzból és rézből öntöttek, és persze kristálycsillárok, amelyek függői mint megannyi tündöklő gyémánt sokszorozzák meg az égők fényét.

– Kötcséről származunk – idézi a családi legendáriumot, aztán ki is igazítja önmagát. – Csak odáig tudtam levezetni a családfánkat. De az biztos, hogy valamikor a 18. században érkeztek az első Grünbergerek Magyarországra, amikor zsidók is betelepedhettek az országba. Az 1844-es kötcsei almanachban már adófizetőként szerepel a nevünk. A felmenőink mezőgazdasági termékkel és szőlővel foglalkoztak, a szépapám, Grünberger Jakab lehetett az első, aki a családban iparosszakmára adta a fejét. A kötcsei sváb mesterektől tanulta az asztalosságot, kezdetben alighanem sámlikat, hokedliket, székeket, borosládákat készített, aztán – tehetsége lévén hozzá – faszobrász lett.

A kilencszázas évek elején költöztek fel Budapestre. A cégük története a dédpapával, Grünberger Adolffal kezdődik, aki egy Kertész utcai kócerájban faszobrászként kezdte gyártani az első Grünberger-csillárokat, onnan átköltöztették a Klauzál tér 2.-be. Akkoriban az egész népes családnak munkát adott a műhely, mindenki megtalálta a maga feladatát. Viszonylag fiatalon, a múlt század harmincas éveiben halt meg, a legidősebb fia, Jenő vette át tőle a műhelyt. Ő alapozta meg a hírnevünket.

csilllárkészítő

Fotó: Marton Meresz

– Miért éppen csillár készítők lettek?
– Nem tudom. Akkor sem volt, sem azóta sincs ilyen szakma. Ezt a mesterséget csak az elődöktől lehet ellesni. A Grünberger fiúk közül senki sem végzett nyolc eleminél többet, se Grünberger Jenő, se Manó, se József, se Lajos nem volt tanult ember, de a vérükben volt minden szakmai fogás, ami a csillárosoknak kellett.

– A Grünberger lányoknak is munkát adott a műhely?
– A Klauzál téri üzletben már ők is részt vettek a munkában. Olga néném a házimunkákat végezte, Zsófi és Stefi néném iskolázottak voltak, ők vezették a könyveket, figyeltek az adózásra. Abban az időben Erzsébetváros virilista adófizetői voltunk, tíz-tizenkét mesterember és a családtagok dolgoztak a cégnek, ezzel ott akkoriban komoly iparosfamíliának számítottunk.

– Mi a csillárkészítés titka?
– Meg kell álmodni – mondja. – Le kell rajzolni, a munkatársaknak fél szavakból is meg kell egymást érteniük.

– Ennyi?
– Ha meggondolom, igen.

A felettünk lógó, tekintélyes méretű kristálycsillárra mutat:
– Ha megkérdezné tőlem valaki, miért így vagy miért úgy fűztem egymásba a kristályszemeket, nem tudnék mást mondani, mint azt, hogy csak. Mert így tanulta meg annak idején az apám, így tanultam meg én is az apámtól, és a fiamnak is csak meg tudom mutatni, hogyan kell csinálni.

csillár

Fotó: Marton Meresz

A Grünberger-műhelyben a kristálytól a nemesfémekig – a bronzig, a rézig – szinte minden típus készült, egyedül vascsillárt nem gyártanak, mert ahhoz speciális szerszámok, sablonok kellenek. A réz húzható, a vasat kovácsolni kell. Nevetve meséli, az élet fintora, hogy amikor mestervizsgát tett, éppen egy négykaros vascsillárt kapott feladatul. Máig sem tudja, hogyan oldotta meg, de megoldotta.

Egy kis csillártörténetbe bonyolódtunk. Megtudtam, a templomi megrendelések alapozták meg a szakmát. Kezdetben a régi gyertyás fa-, illetve a gázzal világító rézcsillárokat alakíttatták át villanyra, s ez már egészen más fényt vitt a helyiségekbe. A fellendülés a múlt század húszas, harmincas éveitől számítható, amikor már a régi, magas, belvárosi polgárlakásokhoz csillár kellett. Itt, Erzsébetvárosban számos iparos család telepedett le, mert ezekben a bérpalotákban igényesebb emberek éltek, sokféle szolgáltatásra tartottak igényt. Például csillárra is, amit nemcsak a gazdagok vagy a jobb módúak engedhettek meg maguknak, hanem a szerényebb jövedelműek is. Akinek több pénze volt, kristályt vett, aki kevésbé volt módos, az vas-, réz- vagy bronzcsillárt rendelt, de a spiáterből, a horganyból készült vagy a faragott facsillárok is kelendők voltak. Mindegyikből készülhettek nagyon szép darabok is. Sőt egy időben, ha mást nem, a kiszuperált, több-búrás petróleumlámpáikat alakíttatták át az emberek villanycsillárrá. Elképzelhetetlen volt, hogy ezekben a lakásokban egy szál dróton lógó lámpával világítsanak.

 

csillár

Fotó: Marton Meresz

Nem véletlen, hogy a Grünberger família itt vert tanyát. Nemzedékeken át egész életüket Terézváros-Erzsébetváros valamelyik, egymáshoz közeli utcájában élték le. Itt jártak iskolába, innen nősültek, mindig itt rendezték be a műhelyeiket, üzleteiket, mert majd százötven éven át itt volt a legnagyobb kereslet a termékeik iránt.

– A Grünbergerek hívő emberek, az egész életünk a fényről szól – mondja. – Amikor az istenhívő elmegy a templomba, a fény melegséggel tölti be a lelkét. Vallom, hogy egy szép lámpa nem csak fényt, boldogságot is sugároz.

– Akik ma betérnek a boltba, milyen csillárokat keresnek?
– Manapság legtöbben beérik a lámpagyárak modern termékeivel, de az igényesebbek az antik vagy felújított darabokat keresik. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor visszatértek a koloniálbútorok, a csavart oszlopos faragások divatja, ez a csillárok keresletén is megmutatkozott. Szívesen vették a bútorokhoz illő faragott vagy öntött koloniálmintás csillárokat. Ha ismét erre fordulna a kereslet, bajban volnék, mert öntőt, mintakészítőt is lámpással kellene keresni. Ha majd a mi szakmánkat is eléri a 3D-technika, talán jobb lesz a helyzet. Most a vevőink többsége inkább javíttat, de ha nem volnának a nagyobb megrendelések, nem is tudom, érdemes volna-e a szakmát folytatni.

Néhány éve összeszámolta, ötven-ötvenöt nagy megrendelésük volt. Ezek között már vannak olyanok, mint például a szomszédos operettszínház két nagy csillárja. Ott „csak” felújítást kértek, de egy „igazi Grünberger” nem éri be ennyivel: a falikarokba hangszórókat is rejtettek. Igazán az általuk gyártott tizenkilenc nagy templomi csillárra a legbüszkébb.

csillár

Fotó: Marton Meresz

– Az első és talán a legszebb a Dohány utcai zsinagóga két csillárja. Herrer Cézár építész ötlete alapján terveztük meg, a főépítész Katz Kálmán volt. Ma Közép-Európa legnagyobb templomi csillárjaként tartják számon. Meg is kaptuk érte az Európa Nostra-díjat. 1978 óta ezzel ismerik el a kiemelkedő műemlék-helyreállításokat. Az épület mór stílusú motívumait hoztuk vissza a két, egyenként 112 égős csilláron. A nejem hópehelycsillárnak nevezte el a búrái alapján, mert a régi, gázüzemi csillárok, falikarok mintájára készítettük el. A nagy felújításban a tetőszerkezetet is meg kellett erősíteni, hogy a tonnánál is súlyosabb szerkezetet elbírja, hogy égőt lehessen benne cserélni, a mozgatásukat is meg kellett oldani. A csillárok hat és fél méter szélesek, minden karon négy-négy égő van. Másfél évig építettük, az öntés minőségét szigorúan ellenőriztük, ne maradhasson zárvány a vas belsejében, mert száz év garanciát adtam arra, hogy addig az öntvények nem fognak elfáradni, elrozsdásodni.

– A tizennyolc többi templomi csillár?
– Büszke vagyok, hogy minden vallási felekezettől kaptam már megbízást. Elsősorban itthoni templomok világítását vállaltam el, mert egymástól függetlenül mindegyik különleges feladat volt. Ma már a magyar lakta külhoni területekről is keresnek, mert a lelkészek lehetőleg magyar iparosokkal kívánnak dolgoztatni. Ez egyfajta hagyomány, amelyhez az egyházak ragaszkodnak.

Büszkén mutat egy régi, bekeretezett, 1930-as újságfotót, amely az Uránia, a „világ legszebb” filmszínházának korabeli megnyitásáról tudósít, s a képaláírásban ott van: a csillárokat és a lámpákat Grünberger Jenő készítette. A keret másik oldalán ugyanannak az előtérnek a képe, amelyet a 2002-ben befejezett rekonstrukció után készítettek. Büszke rá, hogy ez a munka a Grünberger unoka kezéből került ki.

csillár

Fotó: Marton Meresz

– Nem egyszerűen rekonstruáltuk a régi csillárokat. A falikarokba ott is hangszórókat szereltünk, a pici Bose hangfalak láthatatlanok, de óriási a teljesítményük és tökéletes a hangjuk. – Szenes István és Mányi István volt az építész, akik ragaszkodtak, hogy minden az utolsó elemig az eredeti színvonalán készüljön el ma is, de a csillármester újításától nem zárkóztak el. Ezt is Európa Nostra-díjjal jutalmazták.

A legutóbbi nagy munkájuk a Zeneakadémia volt. Ők tervezték és készítették el az összes tanterem és a kisterem valamennyi csillárját, lámpáit. Nem lehet véletlen, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának rajta kívül aligha van másik mesterember tagja.

csillár

Fotó: Marton Meresz

Szívének igen kedves témához értünk: nagy álma, hogy Erzsébetvárosban egy iparosskanzent hozzon létre. Ennek része lenne a csillármúzeum is, ahol be lehetne mutatni a Grünberger-műhely termékein kívül mindazoknak az egykori és mai mesterembereknek, a gyakran kihalófélben lévő szakmák képviselőinek a munkáit is, akik az elmúlt 100-150 évben itt éltek, itt alkottak. Valaha a pincékben lakatosok, asztalosok, kárpitosok, műszerészek dolgoztak, ruhaszalonok működtek. Szeretné, ha a fiatalok megismerhetnék, milyen élénk kézművesélet folyt korábban Erzsébetváros utcáiban. Az alapötletet természetesen az adta, hogy a raktáraikban, pincéjükben számos olyan értékes tárgyat, fotót talált, amelyek méltók lehetnének a bemutatásra, s ilyenek más mestereknél is lehetnek. Bár a vészkorszakban az üzletből mindent széthordtak, de a pince mélyén sok különleges darab megmaradt. És ha a kerület támogatásával kapnának a Klauzál tér környékén valahol, az egykori zsidó negyedben egy helyiséget a múzeum számára, akkor a Dob utca sarkára, a házak közé kifüggesztve készítene egy hatméteres, különleges csillárt, amely akár a múzeum és a kerületi iparosság emlékét őrző skanzen cégére is, nézőcsalogatója lehetne.

– Az ötlet onnan származik, hogy az egykor Kötcsén élő zsidó családoknak, amelyek többsége valamelyik koncentrációs táborban pusztult el, néhány éve felállítottam egy emlékoszlopot. Ez egy Dávid-csillagot szimbolizáló csillár, közepén az állandóan világító emlékezés lámpájával. A mi családunk szerencsére átvészelte ezeket a megpróbáltatásokat. A 120 kilós édesapámat elvitték ugyan, de 60 kilósan, ha betegen is, de túlélte a tábor borzalmait. A Jobbikon kívül minden párt képviselői ott voltak az avatáson.

Örömmel meséli, hogy 22 éves Gábor fia eldöntötte, a papa mesterségét viszi tovább. Nem akarta befolyásolni, az ellen sem lett volna kifogása, ha valamilyen másik pályát választ magának. Egy időben úgy nézett ki, a történelem jobban érdekli, mint a csillárosság, de aztán az élet közbeszólt. Néhány éve egy betegség időlegesen ledöntötte a lábáról, akkor Gábor úgy gondolta, besegít a munkába. Megszerette a szakmát, és elfogadta, amit a papa megkövetelt: a legjobbnak kell lenni, a csúcsra kell törekedni. Jól tanult, leérettségizett, de nem az egyetemet választotta, inkább kitanulta a villanyszerelést, következik alapfokon a faszobrászat, az öntés, a fémnyomás, galvanizálás, aztán majd a mestervizsga.

– Amit megtanultam, azt átadom neki. Mindketten tudjuk, hogy a 73 év alatt összeszedett tudásomban benne van a családunk sok-sok nemzedékének minden szakmai tapasztalata. És a nagy titok, amitől olyan különlegesek a mi csillárjaink. De ezt csak neki mondom el.

 

Nélkülük nem volt fény az éjszakában

Nélkülük nem volt fény az éjszakában

Megjelent:  hvg.hu  - 2019. november 22.
Beszélgető: Daczi Dóra
Fotók: Túry Gergely

Nélkülük nem volt fény az éjszakában: tonnányi csillárokkal élnek túl Grünbergerék

„Jó a kedvem, hej tillárom / Grüntől vettem a csillárom” - örökítette meg a hatvanas években az első magyar musical, az Egy szerelem három éjszakája egyik slágere, hogy a Grünbergerék csillárboltja fogalom. A lassan 120 éves cégben már a negyedik generáció dolgozik, és nemcsak az akár másfél tonnás csillárok készítését fejlesztették művészi szintre, hanem a túlélést is.

Nehéz elképzelni, hogy a Nagymező utcai apró műhelyben olyan hatalmas csillárok készülnek, mint a Zeneakadémia kistermének monstruma, vagy a Dohány utcai zsinagóga világítótestei, amelyek akkora statikai csúcsteljesítménynek számítottak, hogy Grünberger Tamás Eureak feltalálói díjat kapott értük Brüsszelben.

fény

Grünberger Tamás és fia Grünberger Gábor

Tamás azonban megfogadta az apai tanácsot: „Nem kell 200 négyzetméteres bolt, elég a 20 is. Nem lenne több vevőd, úgyis a nevünk miatt jönnek be.” Így aztán itt készítette el több mint félszáz közintézmény - pl. az Operaház, az Operettszínház, a Holokauszt Dokumentációs Központ, a New York Palota, az állatkerti Elefántház, és „minden vallás, hiten alapuló egyház és felekezet” - lámpáit. De Grünberger-csillár lóg az Uránia moziban is, igaz, azt még Jenő nagybátyja készítette, és erre csak akkor derült fény, mikor Tamást megbízták a restaurálással, majd a kutatómunka során egy a filmszínházról szóló korabeli újságcikkben megtalálta a Grünberger cég nevét.

fény

Grünberger csillár üzletben

A céget 1901-ben alapította Tamás nagyapja, Adolf, aki a Somogy megyei Kötcsén sváb iparosoktól tanulta a szakmát. Adolf Pesten kezdetben pincérkedett, a borravalókból tették össze a Kertész utcában, „egy udvari kócerájban” a lámpa- és bútorkészítő üzletet, innen keresték meg a nagyobb, Klauzál téri műhelyre valót. A fénykorban - amely Tamás szerint „némileg ellentmondásos módon a gazdasági válság utáni időszakra esett” – több mint egy tucat ember dolgozott a műhelyben, és a cég a kerület virilista adófizetői közé tartozott. A munkából az egész család kivette a részét: a – jellemzően négy elemit végzett - férfiak készítették a csillárokat, kereskedtek, a nők a pénzügyekkel foglalkoztak, bútort és lámpát aranyoztak, gyöngyöt fűztek a csillárokhoz az alkalmazottakkal. A mulatozásban is jeleskedő Grünberger fivérekről úgy tartották a pestiek, hogy
nélkülük nem volt fény az éjszakában – de reggelre időben megjelentek a munkahelyükön.
A háború alatt az üzletet kirabolták, a cégvezető Jenő és a nagyszülők hirtelen meghaltak, majd a boltot államosították. Grünberger Manónak, aki akkor már az Andrássy úton műkereskedelemmel is foglalkozott, „felajánlottak, hogy nem teszik padlóra”, a szakmában maradhatott: az Andrássy úti lámpaszövetkezetbe hívták dolgozni, ahol saját csillárjait árulhatta - azokból képezték ugyanis a szövetkezet árukészletének alapját. Manó az ötvenes évek végén válthatta ki az ipart, és a Nagymező utcában néhány családtaggal Győri néven dolgozhattak tovább, csak a rendszerváltás után szerezve vissza eredeti nevüket.

fény

Grünberger Tamás és fia, Grünberger Gábor

Tamás ötvösként végzett a Pénzverőben, fiának, Gábornak pedig villanyszerelésből van papírja, a csillárkészítést ugyanis soha, sehol nem oktatták. Ehhez csaknem tucatnyi szakmát kell elsajátítani; az ötvös, bronzműves, rézműves, fafaragó, fémöntő, esztergályos, csőhajlító, géplakatos, belsőépítészeti-statikai és villanyszerelői tudás a Grünberger-családban apáról fiúra száll. „Ha mindenről papírt szeretnék, 20 évig járhatnék OKJ-s képzésekre és egyetemre” - mondja a 21 éves Gábor, aki apjához hasonlóan versenyszerűen vízilabdázott, mivel a szakmához átlagon felüli testi erő is szükségeltetik. „Emlékszem, mikor a Gellért Szállóba elkészült a csillár, még nem volt kocsink. Apám és én a vállunkra tettünk egy rudat, arról lógott a csillár, és gyalog vittük át a Nagymező utcából a Gellérthez. A 2 méter magas, 120 kilós apám, aki a mázsányi csillárokat egyedül szerelte fel a mennyezetre, a Szabadság hídon fordult először hátra, hogy bírod-e még, fiam?” - meséli Tamás.

fény

szerszámok

Grünbergerék hagyományos módszerekkel tervezik a csillárt. „Itt nincs látványterv meg 3D-s nyomtatás. Ha kapok egy megrendelést, alszom rá jó sokat. Nagyjából egy év kell ahhoz, hogy megálmodjam a csillárt, kijöjjön belőlem, mint egy vers. Nincs is két egyforma darab. A megrendelőnek pedig nem tervrajzot prezentálok, hanem érzést adok át. Nekem érzés az egész életem” - mondja Tamás, akinek a rendszerváltás után két, az elmúlt években már csak egy alkalmazott segített a csillárkészítésben.

fény

csillár

„Karcsi, az utolsó kollégám itt esett össze az üzletben. Egy villamosmérnök végzettségű embert vettem fel a helyére, de úgy csinálta meg a csillárt, hogy zárlatos lett, azóta nem is keresek ide embert. Legyártatjuk máshol azt a néhány alkatrészt, amit mi nem tudunk, de már azoknak a társszakmáknak is az utolsó képviselőivel dolgozunk együtt. Tervezéskor tehát azt is figyelembe kell vennem, ki lesz még életben közülük.” A csillárkészítő mester egyébként azért lobbizik, hogy a kihalófélben lévő szakmákat egy „Skanzenházban” mentsék meg, ott oktassák az új generációkat, „lehetőleg a Klauzál tér, a régi zsidó iparos negyed környékén”.

fény

Grünberger Tamás

Az üzletben, ahogy Tamás mondja, kizárólag styl csillárt találni, mert ő csak klasszikusban álmodik. A keresleti oldal emiatt behatárolt, magánmegrendelés csak elvétve akad. Pedig egy csillár sokat adhat: „Bartókot jó darabig nem értettem, de egyszer az unokabátyám, Markó Iván elvitt A csodálatos mandarin győri előadására. Akkor és ott, a tánc és a díszlet segítségével megértettem, mit akart Bartók. A csillár is ilyen; annyi művészeti ág egyesül benne, hogy egy magasabb szintű megértéshez emel” - mondja Tamás.

fény

csillár

„Az én szakmai fejlődésemnek az istenhit az alapja, az örökkévaló életre dolgozom. Így aztán garancia is addig van, amíg én élek. Nem arra hajtok, hogy minél hamarabb tönkremenjen a csillár, és visszahozzák javítani, vagy újat venni.” Javítási munka azért így is akad, a félszáz éves Grünberger-darabok már felújításra szorulnak. „Mivel az ötvenes években gumihiány volt, cérnával tekerték körbe nagyapámék a vezetéket, ezeket már cserélni kell” mondja Gábor. A javításokból persze nem lehet megélni, Tamás szerint ”annyira megemelkedtek a rezsik minden szakmában, hogy a mesterek kénytelenek újabb és újabb termékeket kitalálni, és arra vevőkört szerezni.”

fény

csillár

Mivel a mai alacsonyabb belmagasságú otthonokba már nem való csillár, és a kínai tömeggyártás is konkurál velük, Tamásék a nagy technikai tudást igénylő, mamut méretű csillárokra specializálódtak. „Egyszer a kínai követségre szereltem be egyet, de előtte alá kellett írnom, hogy beleegyezem: két ember folyamatosan figyeli a munkámat. Gondoltam magamban, ezt figyelhetitek, nem fogjátok tudni lemásolni így sem, hiszen ti szinte papírból gyártjátok a csillárjaitokat.” Tamás azt mondja, a művészi elgondolás mellett a szakmában a statikai tudás a legfontosabb, de az ő csillárjai alá nyugodtan le lehet ülni. „Az anyag 100 évet kibír, utána már érdemes megröntgenezni, milyen állapotban van.”
Tamás egyik legkedvesebb munkája mégis egy kisebb magánrendelés volt. „Még a kilencvenes évek elején történt, hogy egy házaspár betért hozzánk csillárt készíttetni. Tetettek rá gyöngyfűzért is. Majd megint visszajöttek, még több gyöngyöt kérve rá. Mikor harmadjára is megjelentek újabb füzérért, mondtuk, hogy talán elég lesz már – de kiderült, hogy a férfi bányász volt, most ment nyugdíjba, és arra tett félre pénzt, hogy neki minél több fény és csillogás jusson a lakásába.”

fény

Grünberger Gábor

Szép is az a fény és csillogás, de egy kávézó több jövedelmet hozna a kis üzletnek, javasolta Gábornak egy közgazdász ismerőse. „Megköszöntem a tippet, de kizárt, hogy más bolt legyen itt. Egyszerre áldás és átok is a családi vállalkozás, hiszen nehéz volna néhány év alatt 120 éves tapasztalatot szerezni egy másik szakmában, de már azt is látom, milyen nehéz lesz folytatni” - mondja Gábor. „Érettségi után felvettek az egyetemre, európai tanulmányokat folytattam volna, de édesapám akkoriban dolgozott a Zeneakadémia csillárján, és láttam rajta, mennyire megterheli már a munka. Nem tudtam őt egyedül hagyni.”
Gábornak először a szakmát kell felsőfokon kitanulnia, „csak utána lehet foglalkozni a vállalkozással, a pénzügyekkel. Van hova fejlődni, például gyakorlatilag nincs internetes jelenlétünk, de édesapa tart attól, hogy lemásolják a csillárjait.” Gábor egyelőre zsebpénzért dolgozik, mert, ahogy Tamás mondja, ő is így kezdte, és 50 éves koráig alkalmazott volt. „Csak édesanyám halála után vettem át az üzlet vezetését. Ha én már nem leszek, jöhet Gábor. Akkor majd neki kell kitalálnia, hogyan maradhat fent tovább ez a cég.”

Ahol Budapest ragyog

Ahol Budapest ragyog 

Megjelent:  BR Fernsehen - www.br.de  - 2016. augusztus 05.

Mi a közös a Budapesti Zeneakadémián, az Uránia moziban, a zsinagógában és a Tiergarten elefántházában? Ezeknek az épületeknek a csodálatos világítótestei ugyanabban a fényes művészeti gyárban készültek.

világítótest

Grünberger Tamás üzletében

világítótest

Grünberger Tamás üzletében

A családban az utolsó ember, aki ezeket a csillárokat készítette, 50 éve dolgozik a pesti Broadway legelbűvölőbb üzletében, ahol csak nagyon óvatosan lehet mozogni, mert a meseszerű csillárok mindenütt megtalálhatók.

"Ezt a csillárt valószínűleg nagyapám készítette. Ők elkészítették, valahogy túlélte a háborút és visszavettük. A formák világa, ez a barokk forma, ez volt az igazi Grünberger- forma. Ez a templomfali kagyló például a Váci fehérek temploma. Ez egy szép régi katolikus templom. Ez a csillár ott fent (szöveg feletti képen), a szegedi Orvostudományi Egyetem aulájához készült. " (Grünberger Tamás, csillárkészítő mester)

 

világítótest

Fehér Károly a műhelyben

Az üzletben van egy kis műhely, amely olyan, mint egy múzeum, itt Fehér Károly éppen egy kissé kopottas csillárt keltett életre.

"Eltávolítottam a port és a szennyeződéseket, most pedig újrafestjük. Az ügyfél így akarja, a csillárt nem szabad újrafesteni, csak javítani, hogy újra működőképes legyen." (Fehér Károly)

A felújítás fő oka manapság, amikor az ügyfelek a fények birodalmába lépnek a Nagymező utcában.

"A csillár egykor népszerű, jó termék volt. Manapság a középületek tartják életben minket. Mindig is azt mondtam: Még egy csillár sem tart örökké, de még mindig 30 év garanciát vállalok. Most akkor is, ha további 30 évet éltem! Minden napot itt töltök az üzletben. A csillárok készítése nagy szenvedélyem. " (Grünberger Tamás, csillárkészítő mester)

 És egy családi hagyomány. Nem sokan állíthatják, hogy új életet lehelnek a nagyszüleik által készített tárgyakba.Ez az Uránia Nemzeti Filmszínházban történt, ahol az 1930-as években Grünberger Jenő gyárából érkeztek a csillárok. Csaknem 100 évvel később unokája kicserélte a lámpákat, a csillárokat és a gyertyatartókat.

világítótest

Dohány utcai Zsinagóga

A templom fénye a legnagyobb fesztivált ünnepli. Húsz évvel a Dohány utcai zsinagóga világításának felújítása után Grünberger Tamást kitüntették a feltaláló aranyérmével. Abban az időben ő készítette a csillárokat Európa legnagyobb fényerejével.

"Mindegyikükben 156 körte van, és ami különösen érdekes, egyenként másfél tonnát nyomnak. Láthatja a négy kötelet, amelyeken lóg. Egy csillár nyolc perc alatt szinte a padlóra süllyeszthető ezen a négy kötélen és kicserélhetőek a villanykörték. " (Grünberger Tamás, csillárkészítő mester)

világítótest

Állatkert Elefántház

A Grünberger-csillárokat nemcsak a belvárosi templomokban és palotákban találták, hanem például a budapesti állatkert elefántházában is. A Kós Károly által tervezett istállóépületben érdemes egy pillantást vetni az elefántok és a vízilovak közötti réz-, vas- és bronzcsillárra.

Ma a csillárgyártás mestere nem új megrendelésekről álmodozik, hanem egy múzeumról, amely egyedülálló lehet Európában.

A csillárkészítő emlékei III.: Grünberger Tamás

A csillárkészítő emlékei III.: Grünberger Tamás

Megjelent: www.breuerpress.com  2015. március 1.
Beszélgető: Breuer Péter 

Mert mindig a kihívás számít!
Grünberger Tamás és fia

csillárkészítő emlékei

Grünberger Tamás és fia Grünberger Gábor

Most nem a boltban beszélgetünk, hanem az Uránia Filmszínházban, amelyik nemrégiben a világ legszebb mozija lett. Ám most megjelent a legújabb generáció is, a fia, aki még egyelőre a sporttal foglalkozik, hiszen vízilabdázik.
Sportolok valóban, balkezesen játszom, ami egészen ritka.

De édesapád is játszott valamikor.
Igen, bár ő még a régi stílusú vízilabdát játszotta, ő egészen keményen játszotta ezt a sportágat.

Mit szólsz édesapád csilláros karrierjéhez?
Nagyon tisztelem őt, főleg most, hogy bejöttem ide az Urániába. Körülnéztem és teljesen elcsodálkoztam azon, hogy mennyi munkát fektetett ebbe is bele.

Milyen érzés egy ilyen család harmadik generációjának lenni?
Én már megszoktam ezt, ebbe születtem, szinte mindennap az üzletben vagyok apával, az ő sikereit én is átélem egy kicsit. Például a Zeneakadémián, ahol én is segédkeztem neki.

Mondtad, hogy körülnéztél. De ha máshová mész, ahol még nem jártál és felfedezed édesapád munkáit, az milyen érzéssel tölt el?
Ilyenkor azt érzem, hogy ez a családi vállalkozás már milyen régóta megvan, hogy az egy családi remekmű, amiben több generáció is benne van.

Kit ismernek fel előbb az utcán, a sportoló gyereket, vagy a színésznő édesanyát?
Ez nem kérdés, természetesen édesanyámat, én maximum majd akkor kerülök ebbe a helyzetbe, ha már felnőtt szinten sportolok.

Mit tudsz édesapád fiatalkori előéletéről, amikor még a 70-es években minden lány vele akart megismerkedni?
Óóh, tudom, hogy nagy csajozós volt fiatalon.

Most akkor újból Grünberger Tamás és újból a csillárok. Az Uránia Filmszínházban a mór stílus uralkodik.
Igen, és ráadásul egy igen hosszú időszak telt el úgy, hogy minden úgy maradt, ahogy annak idején eltervezték. Én magam nagyon büszke vagyok arra, hogy a felújítási pályázatot annak idején megnyerhettem, azt utána tudtam meg, hogy az itteni lámpa, a nagyapám, nagybátyám, édesapám vezette műhelyben készült. A nagyterem csillárja az egyetlen olyan, ami a szecessziós világban újdonságot hozott. Négy lógó soron apró kis égők vannak, így a legtöbb fényt adja, hiszen nem csak a csillár adja a fényt, hanem ezek a sorok is. Amikor ezt a munkát készítettük, még nem tudtuk, hogy mi lesz ez, mozi, uszoda, vagy bármi más, hiszen 25 méter magasban dolgoztunk, alattunk a Duna vize, mert közben lent épült hozzá két kisebb terem is, miközben azon küszködtek, hogy ezt a folyást megakadályozzák. Bármennyire is hihetetlen, de a Duna meder itt folyik a környéken. Sikerült mindent befejezni és látni, hogy azóta is minden gyönyörűen működik itt, minden szépen világít. Csak az előtérben kell majd egy kis átalakítást végezni a csillároknál, hogy megfelelő szakítószilárdságot érjünk el. Azt hiszem valamilyen görgős rendszert építünk hozzá, hogy az oldalégők kiégése után lehessen gondosan cserélni azokat. De meg kell oldani ezt a problémát, így meg is oldom, mert mindig a kihívás számít! A legfontosabb a statika, mert minden csillárnál az a lényeg, hogy az úgy legyen feltéve, hogy azzal soha többet ne legyen gond. Az ember időnként izgul, hogy nem következik-e be valamilyen probléma. Bár hozzátartozik, hogy én az elkészülés után leírást adok át, hogyan üzemeljék a csillárt, ne forgassák, stb. Sokszor lehet hallani, hogy valahol leszakadnak a lámpák, de azok nem maguktól történnek, hanem mert rosszul üzemelték azokat. Pörgették, forgatták, amit ezeknél nem szabad megtenni.